Hanna a pocin

300.

Ez a 300. bejegyzésem a naplómba, amit megosztok Veletek. Ennek okán tegnap visszaolvastam a legelső bejegyzésemet. Milyen boldog, magabiztos, és várakozásteli állapot is volt az... Terhességem 25. hetében jártam éppen, Hannácskám még 15 hétig volt pocaklakó. Most pedig már elmúlt 9 hónapos.

Végiggondoltam az utat, amit közösen bejártunk. A sök örömöt s aggodalmat, és végül a szomorúságot is sajnos. Bár csak apró bosszúságok lettek volna...! De most nem erről akarok írni.

Ma örülni szeretnék. Örülni Veletek, és mindannak a csodának, ami velünk megtörtént. Tegnap rájöttem arra, a körülményeket nem részletezném :-), hogy Hannámnak semmi másra nincs szüksége, csak két erős, és jó emberre, aki igazán szereti. Isten tehát jól tette amit tett.

Hannám ott ült két ember között, (az egyik én voltam :-)), és olyan boldogan nézett bennünket, hogy őt ilyennek még sosem láttam. Mintha kis virág lenne, aki a fény felé fordul, az öröm felé.

Így értettem meg anyaságom lényegét. A feladat nem könnyű: biztonságot teremteni, boldogságra törekedni. Mert az ő öröme az én örömöm.

Megértettem azt is, hogy a vég, mindig valaminek a kezdete is egyben. Hogy a fájdalom végül nyugalmat szül. Hogy a gazdagság ott kezdődik, ahol az emberek szívesen adnak, szívből nevetnek.

Hannám egészen aprócska jószágból 9 hónapos kis akaratos, makrancos gombóckává érett, aki nem áll messze attól, hogy a saját lábacskáján fedezze fel a világot.

Én pedig? Bölcsebb lettem egy tapasztallattal, gazdagabb ezer mosollyal és öleléssel.

Valami boldog várakozás van most bennem, valami egészen buta öröm, és hála. Az életért, a mindennapi megküzdött boldogságért. A lányaimért, a családomért, akár egyetlen kedves szóért. Értetek, és a körülöttem lévő segítő kezekért.

Mert könnyű az örömben osztozni. De micsoda nehéz feladat felemelni a szenvedő embert. Megvígasztalni a szomorút. Végighallhatni ugyanazt a történetet ezerszer. Tartani a másikat, ha nem bírja el a lába. És szeretni. Nagyon szeretni. Akkor is, ha nagyon nehéz.

Azt mondják, Isten nem azt várja tőlünk, hogy a jót a jóságot adónak adjuk vissza. A viszonzást azoknak kell megadnunk, akik rászorulnak...

Szóval ez a 300. bejegyzésem a naplómba. 300. alkalommal szólok hozzátok, és osztom meg életem történéseit. 300 alkalom, hogy beszélhettem. 300 alkalom, hogy meghallgattatok. És több száz alkalom, hogy benneteket hallgathattalak...